Megint túl vagyok egy fontos időszakon, és igen, megint csak utólag írok róla. A felkészülés elején csak a célt látod, ahogy ott állsz a színpadon, és alkotsz. Azokat a dolgokat, amiket menetközben átélsz, egyáltalán nem. Hiába próbáltam elképzelni, milyen lesz, elhitetni magammal, hogy nehéz lesz, nem sikerült elég élethűen előrevetítenem. Most visszagondolva: verejtékes tanulási korszak volt ez. Mikor úgy érzed, hogy megy ez, tudod mit csinálsz, akkor püfff... mert megint nem jól állsz (pedig már ennél egyenesebben állni képtelenség), megint nem jól tartod a kezed (pedig fizikailag lehetetlen mégjobban kitekerned), megint nem úgy tartja a vendéged a fejét, megint nem esik a kezedre pont az a tincs, amit vágnod kell. Mikor az agyadnak egyfolytában parancsolnod kell, hogy csakis ezekre koncentráljon. Ezért van az, hogy versenyfrizura vágás közben nem beszélgetek. Az egyik vendégem, miután csendben végigülte a vágást, a végén megszólalt: "Nagyon nehéz ez a csendkirály, Kinga". Az is. Most itt tartok: a felkészülés végén. Holnap megalkotom az utolsó próbabobot, és befestem a modellem haját a versenyre, és ennyi. Pihi. Hétfőn verseny.
Jöhet a pillanat, amit elképzeltem, ahogy odaállok, levágom, beszárítom, és hagyom, hogy felmenjen a kifutóra.
Olyan hivatás ez, amikor nem mondhatod, hogy Tökéletes, mert lehetetlen elérni a tökéleteset. Az egyik híres stylist ezt így fogalmazza meg: "Egy hajvágást soha nem fejezel be, csak megszakítod". Hát akkor mégis mi az értelme? Az örök fejlődés, a tökéletesre való törekvés.
Szóval amit elmondhatok, hogy megtanultam mégjobban koncentrálni, minden egyes percben, épp arra a választékra, amit rajzolok, épp arra a tincsre, amit fésülök, és épp arra a mozdulatra, ahogy levágom, és persze mindeközben a modellem és a saját testtartásomra. Megtanultam sokkal precízebben és tudatosabban hajat vágni.
Úgyhogy hétfőn odaállok arra a színpadra, megcsinálom mindezt és hagyom a modellemet végigmenni a kifutón...
